Ízek és szavak őszi harmóniában: egy emlékezetes est tanulságai

🎃 Az ősz első lehelete már a városban jár, amikor belépünk a terembe. A gyertyák fénye aranylóan tükröződik az őszi színekben pompázó dekorációban, az asztalok pedig úgy vártak minket, mintha maga a természet terített volna. A levelek árnyalatai, a textíliák meleg tónusai és az apró részletek mind arról meséltek, hogy a gasztronómia nemcsak az ízekben, hanem a látványban és a hangulatban is teljesedik ki.

Az est játékos nyitányát a kis tálkákban kínált őszi zöldségropogós adta, amelynek színei és roppanása azonnal megidézték az évszak meleg hangulatát. Nem csupán falatok voltak ezek, hanem üzenetek is: a vacsora már az első pillanatban megszólított bennünket, és párbeszédre hívott.

És ahogy az ízek, úgy a szavak sem maradtak háttérben. Giovanna Chiappini Carpena beszéde olyan volt, mint egy lírai zenei előjáték: az együttlétről, az összhangról, arról a kulturális örökségről szólt, amelyet minden convivio magában hordoz. Nem az ünnepélyesség volt benne a legmeghatóbb, hanem az a bensőséges tónus, ahogyan az est jelentését kibontotta: hogy az étel, a szó és az együtt töltött idő képes harmóniát teremteni.

A Simposiarca, Paolo Spada gondolatai ehhez illeszkedve kísérték végig a vacsorát. Minden fogás újabb üzenetet hordozott, egy-egy elmélkedést az ételről, amely nemcsak az ízlelőbimbókat, hanem a gondolatokat is megérintette.

A szeptemberi fügék ropogós guancialéval és krémes robiólával a nyár édességét idézték, az utolsó napsugarak melegével. A szőlő, a gorgonzola és a dió hármasa már az őszi bőség hangulatát hozta asztalunkra, játékosan egyensúlyozva édesség és sósság között. A kis tartufini az arrosto sűrű, mély ízével egy pillanatra otthonossá tette az előételt: mintha egy családi konyha illatát csomagolták volna apró falatokba.

A crostacei bársonyos veloutéja tengert és erdőt egyesített egyetlen kanalazásban, a porcini és a fekete szarvasgomba gazdag aromájával. A ravioli a Langa vörösének selymében érkezett, körülötte karamellizált körte és dió, melyek az őszi konyha édes és fanyar rétegeit bontották ki, a prosciutto di Parma sós hangjával ellenpontozva.

Az este csúcspontja azonban a stinco di vitello volt: hosszú, türelmes főzés eredménye. Itt maga Rosario Simeoli chef szólalt meg először, és apró show-val mutatta meg, mennyire omlós a hús: a villa szinte magától süllyedt bele. Ez a „lunga cottura” – a hosszú, lassú főzés – varázsa, amely nemcsak ízt, hanem otthonosságot is teremt. Könnyű volt elképzelni azokat az olasz konyhákat, ahol órákon át árad az illat, melegséget adva a háznak és a beszélgetéseknek. És ahogy Giovanna szavaiban is elhangzott: az ilyen ételekben a türelem és a figyelem lényege válik ízzé.

A stinco köré főtt zöldségek szimbolikusak voltak: egyszerre szolgáltak köretként és hordozták a hús aromáit. Ez az olasz házi konyha egyik legszebb titka: a takarékosság és a művészet egyben. Semmi nem vész kárba, minden összhangba kerül.

A desszertnél Rosario másodszor is megszólalt, és talán még inkább megmutatta, miben rejlik az olasz gasztronómia zsenialitása. Egyetlen alma és egyetlen gránátalma adta a két fogás alapját, a fagylalt pedig a gyümölcshéjakból, a „scarti della frutta”-ból született. Így a legegyszerűbb alapanyagokból lett ünnepi élmény.

Ez az a mozzanat, amiért én személyesen annyira szeretem az olasz konyhát: mert képes szinte a semmiből varázsolni valamit. Nemcsak recept, hanem gondolkodásmód: a kreativitás és a tisztelet az alapanyag iránt.

Az est tanulsága talán éppen az volt, hogy a harmónia nem a menüsor bőségével arányos. Egy kétfogásos vacsora is lehet ugyanolyan teljes, ha a színek, az ízek és a szavak egyensúlyba kerülnek. A kulcs a figyelemben rejlik: a tiszteletben, amit az ételeknek, az alapanyagoknak és egymás társaságának adunk.

Ha más témák kerülnek elő, azok is lehetnek könnyedek és gazdagítóak, ahogy a jó beszélgetés mindig az est természetes része. A harmonikus ízekhez illik a szavaknak is puha ritmusa – legyen szó családi vacsoráról vagy baráti asztaltársaságról. Az étel és a beszéd így erősítik egymást, és teszik teljessé az élményt.

A szeptemberi conviviale est nemcsak egy vacsora volt, hanem egy tanítás. Arra emlékeztetett, hogy a gasztronómia valójában az életművészet része: ahogyan az ízeket, úgy a szavakat és az együtt töltött pillanatokat is harmóniába rendezhetjük – hiszen az együtt töltött idő, a kellemes beszélgetés az asztal körül maga az olasz convivialitá esszenciája.

A cikk olasz nyelven ITT

Leggi l'articolo in italiano QUI